Welcome to Germany – az eslő hónap

Welcome to Germany

Ma Robinak sportorvoshoz kellett mennie. A rendelő Mönchengladbach szívében, egy eldugott utcácska mélyén van. Gondoltam, kölcsönkérek egy navit. A német navi precízen működött is, míg le nem mentünk az autópályáról, majd a mondat közepén meghalt. Először azt hittem, gondolkodik, de nem. Lemerült, a tapló!Hiába dugdostam a kábelt eleinte finoman, majd agresszív idegroncs módjára, nem szólalt meg többé. Nagyon káromkodtam. Robi meg nagyon röhögött. A sor mögöttünk pedig nagyon dudált. Mondtam a gyereknek, hogy ne viduljon ilyen harsányan, mert azon nyomban haza indulok, Magyarországra. Erre ő: „Azt sem tudod, merre van…” Rávillantottam egy nagyon Dart Weader-es tekintetet. Elcsitult. Na jó, jöhet a B terv: okostelefon. Bepötyögtem a címet és vártam a csodát. Laza 15 perc tervezés után megszólalt a telefon ékes magyarsággal: „Haladjon Nyugat felé!” Biztos ez még valami honfoglalás korabeli program lehet. „Te agyhalott kretén” – üvöltöttem rá a telefonra vérben forgó szemekkel. „És mégis hogyan? Kövessem a kétszázerzres metropolis délutáni csúcsforgalmában a lemenő napot? És különben is… Németországban vagyunk! Itt a napot max. kétszer látni egy évben.” Na mindegy. Abbahagytam a telefonnal való ordibálást, nehogy a fiamnak majd valamikor erről kelljen beszélni egy pszichológus kanapéján. Közelebb húzódtam az út széléhez, hátha látom a fák melyik oldalán nő a moha és mondtam Robinak megnyálazott ujjal mérje már fel a szélirányt is az ablakon kívül. „Ne Robi! Ne a középsőt!Bár mindegy. Így sem rossz.”

Lehet, kicsit türelmetlen vagyok mostanában és ideggyenge. Pedig amúgy jól vagyunk, nincs okom panaszra.
Nehéz volt lakást találni, mert ugye kutyás család vagyunk. És külföldiek. Olasz-magyar páros? Micsodaaa? Akkor inkább kutya… De aztán csak sikerült egy jóvágású kecót találni. Igaz, kellett hozzá „egy-két” papír. Munkaszerződés (, amihez ugye adószám kell, amit akkor kapsz meg, ha van bejelentett lakhelyed), igazolványok, anyámé is, születési anyakönyvi kivonat, valamint igazolás, hogy nem vagyunk büntetett előéletűek. Bár eddig nem voltam az, most úgy érzem, hamarosan az leszek, főleg ha minden hivatalos dologhoz elkérik még a bugyiméretemet is. Biztos ott fogok randalírozni valamelyik hivatalban, hogy nem tűnt-e fel véletlenül valakinek, hogy kicsit paradox a rendszer. Na, miután meglett a kurva-szádat-igazolás, a f@szom-okirat és a rohadj-meg-tanusítvány és persze találtunk olyan főbérlőt, aki hajlandó volt szóba állni, kutyás külföldiekkel, sőt, külföldi kutyásokkal, meglett végre a lakás. Szavunk se lehet, nem is hazudtam sokat, hogy összejöjjön.

Szép kis kecó, igaz pillanatnyilag még elég nomád. Csak a legszükségesebb van meg. Van viszont egy joker bútordarabunk! Igen… Ez eredetileg egy kétfiókos éjjeli szekrény, amiben alsóneműt szokás tartani, a gyerekszoba egy része. Nálunk olykor kanapé asztal, néha étkező. Ezen szoktam felszolgálni a négyfogásos vacsorákat. Nagyon praktikus. Mindig van kéznél tiszta gatya és zokni.

Tudtam én a lelkem mélyén, hogy nem érdemlem meg a hatcsillagos luxust, amiben otthon éltünk. Wellness, fitnesz, szauna heti szinten, segítség a háztartásban, reggeli kocogás elit napfelkeltével a folyó mellett. Napfelkelte stornó, hiszen reggel 5-kor, amikor indulok a hotelbe reggeliztetni, a nap akkor fordul éppen a másik oldalára és még esze ágában sincs felkelni. Sötét van, mint a vakond belső zsebében. És nem ám osztom az észt a komputer mellett ilyen-olyan profi fogpótlásról… Itt legfeljebb megsüthetem mindkét oldaláról a tükörtojást, ha valami nagyon extrát akarok vinni a munkámba. De szeretnek engem itt, pedig még nem is ismernek. Vagy talán pont ezért.

Roberto is jól beilleszkedett az iskolában. A külföldi, felzárkóztatóba jár, hogy tanulja a nyelvet. A török és a román már elég jól megy neki.
Egyébként a suli egy kész felfordulás, senki nem ért semmit és ez nem a nyelvi nehézségek miatt van. A napközi nagyon bonyolult. Mondja a gyerek, nem érti, hogy működik, tanítás után mi történik, hova kell menni. Erre felhívtam a sulit. Elmondták. Én sem értettem. Három napon van napközi, mindegyiken más a forgatókönyv.
Egyik pénteken felhív a napközis tanár, hogy Roberto nem ment napközibe. Mondom neki, jó, jó, de akkor hol van. Nem tudják. Biztos hazament. Kezdtem erősen hullatni a hajam és kicsit torz fejhangon elmeséltem neki, hogy egyrészt, nem a városban lakunk, hanem két faluval odébb. Másrészt a gyerekem otthon, tehát nem idegen nyelvkörnyezetben, még a haverjához sem ment át egyedül a szomszéd utcába, mert félt, hogy elrabolják. Tehát legyen szíves, mondja már meg, hol a gyerek. Utánanéz. Én elindultam 180-as átlagsebességgel, nyugat felé, az iskolába. Három telefonhívást kaptam útközben, amiket nem tudtam – hogy is mondjam – civilizáltan lereagálni a hívó felekkel.

1. A gyerek nincs meg.
2. A gyerek visszament a napközibe.
3. Harald, Robi keresztapja hívott, hogy Roberto pont most telefonált a lakásunk melletti pékségből, hogy ott van.

Gondoltam, nem is az iskolába megyek, hanem a kórházba, a zárt osztályra, hintázni egy kicsit magam köré font karokkal, valami vidám színű gumiszobában. Az iskolában nem volt Robi, állítólag fel sem hívtak, hogy megvan. Lehet, hogy Morpheus kapitány, Triniti és Neo (Matrix) csomagolták a fogamzásgátlóm konfekcióját?
A gyerek, aki a nagymamánál a lépcsőházba sem ment le egyedül, hazabuszozott. Egyedül, idegen nyelvterületen. Úgy lazán, nyugisan. Mivel kulcsa nem volt, valahonnan a csodálatos elméjéből előpattintotta Harald telefonszámát és tudatta, hollétét, illetve felszólított, hogy valaki szíveskedjen már érte menni. A pékné telefonjáról.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam rá egy kicsit büszke, de azért megkérdeztem, mi az összegabalyodott lófarkat csinált? Miért? Miért? Erre ő: „Elég tré a napközi. Sok a külföldi.” Meg hogy állítólag nem találta a csoportot.
Hétfőn jelenésem volt a napközis tanárnál. Farkat behúzva, meghunyászkodva érkeztem az iskolába. Majd háromnegyed óra bősz keresés után felszívtam magam: nem az én gyerekem a hülye! A titkárságon A épületből B-be küldtek, a takarító a pincébe, majd egy másik az udvaron át valami szertárba. Úgy igazán nem volt képben senki. Már majdnem én is buszra ültem, mire végre nagy nehezen meglett a csapat. A tanárral és Robival lejártunk aztán az útvonalakat. A hétfőit, a szerdait és a péntekit is. Útközben begyűjtöttünk néhány elveszett gyereket. Térképet rajzoltunk. Biztos, ami tuti, Robertot elláttam mobiltelefonnal, csipogóval, valamint nyomkeresővel.

Mit is mesélhetnék még? Lenyűgöz az itteni építészeti stílus! Kívülről marha találékonyan, minden ház egyforma. Ne lógjon ki senki a sorból! Mind téglamintás és téglaszínű. Szép rozsdabarna. Az építészet csodája. Vidám, mindenek előtt. Az összkép szívmelengető, el tudjátok gondolom képzelni. Alig találok haza. Mindeközben a humorérzékem kezd lassan elsorvadni.

Nem olyan rossz itt, de jobbra számítottam. Néha nagyon nehéz. De bennem van a hiba. Nem tudom már olyan simulékonyan felvenni az adott alakzatot, mint régen. Hiába, öregszem, vagy mi. Tényleg minden gyorsan összejött és a legjobbat hoztuk ki a szituációból. Boldoggá tesz, hogy Roberto boldog és sok elismerést kap. Viszont én kicsit elvesztettem azt, aki vagyok, aki szeretek lenni. Hiányoztok. De hátha ezek a kis lökött történetek kicsit közelebb hoznak titeket és saját magamat az „itt és a most”-hoz.