Mi vagyunk a Marchese család. Kicsit olasz, kicsit magyar, kicsit vándorcirkusz. Kemény fába vágtam a baltát azzal, hogy bemutassam minden bemelegítés nélkül ezt az ötcsillagos káoszt, ami van körülöttem, hiszen én is csak kapkodom néha a fejem a hirtelen történések láttán és nehezemre esik elhinni, hogy de, b@szki, ez az én életem.
Gyerekként nem akartam “normális” életet. Jól megkaptam… Most úgy face to face megkérném a Mindenhatót, hogy ácsi már egy kicsit, nem gondolhatnám esetleg újra az elmúlt 20-30 évet? Lehet, rosszul fogalmaztam.
Ott van pl. ez a “ne félj új életet kezdeni”. Na, mi annyira irdatlanul bátrak vagyunk! Eddig kb. ötször kezdtünk új életet. És ez nem azt jelenti, hogy holnaptól lejárok a sarokra edzeni, mondjuk. Neeem! A haladó szint az új élet kezdésben! Fejenként egy koffer bepakol, minden más, barátok, rokonok, háztartás, szépen ápolt virágágyás, berendezés, félig megevett alma marad, majd elindulunk szerencsét próbálni valahol 2000 km-rel arrébb. Minden előjáték nélkül. Hogy miért? Hát mikor miért… Meg hát miért ne?!
Legutóbb például egy fél éve a 12 éves fiam döntött úgy, hogy uzsgyi.
Focizik, kapus. Nyáron edzőtáborban volt Németországban, mert ott született és a keresztszüleit onnan újítottuk. A tábort ők ajándékozták Robinak. Vettek volna inkább Playstation-t… vagy füves cigit.
Na, a táborban a Mönchengladbachnál ( úgy is ismert azok körében, akiknek a nyelv- és szájszerkezetétől idegen mondjuk a jóga, hogy „a german team”) Roberto volt az évezred felfedezettje. A kapusedző, a nagy felfedező! Alias Kolumbus bá’… (Kicsiny szívem minden melegével kívántam volna inkább neki, hogy üljön egész héten a slozin és ne legyen nála papír.) Nem tágított Roberto mellől és a második nap magasságában közölte, hogy ő kell az U12-es csapatba. Ki más..
Így fél éve már Willkommen in Deutschland van.
Visszajöttünk oda, ahol 15 éve életem párjával egymásra találtunk.
Ismeretségünk első 3 éve véres háború volt. Az magyar női fortély harca az olasz „majd ha nem lesz meg ma, meglesz holnap” temperamentummal. Én voltam ugyanis a főnöke. Többé-kevésbé. Leginkább kevésbé… Ez nem volt egy szerencsés felállás, csak nem bírtunk egymással. Így más taktikát választottam. Hozzámentem feleségül! Hogy csak azért is nekem legyen igazam, mindig. Ő ezt azzal „hálálja meg”, hogy ötévente időt és teret ugrunk. Németország, Olaszország, Magyarország… Biztos próbálja újraépíteni a Római birodalmat.
Egyik este szörnyen berezeltem, mert nagyon nézte a Holdat. Nem kéne.
Hát igen, nálunk csak egy a biztos. A bizonytalan. Az tuti. Nem azt mondom, hogy nem érdekes így, de segít megismerni idegrendszerem egyre szűkösebb határait, szerkezetét (roncs) és hanyatlását.
Leírom a memoárjaimat. Hátha egy rakás szar nap végén mosolyt csal majd valaki arcára.
Minden szombaton lesz egy új sztori. Ha kell. Ha nem.
Puszi. Éva
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: